Adrian Tchaikovsky: Az idő gyermekei

Ki ​örökli az általunk teremtett új világot?

Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására.

Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt új Földet.

Két civilizáció kerül ütközési pályára, és mindkettő a határait feszegeti. Mindkettőnek meg kell fontolnia, mit tehet meg a túlélése érdekében. Mivel a tét a faj fennmaradása, korántsem mindegy, ki lesz az új Föld birtokosa.

Ritka az, amikor valaki konkrét véleményére azonnal hallgatok, ha könyvet ajánl. Megvannak a saját elképzeléseim arról, hogy mit akarok olvasni és aztán mindig közbejön valami más. Ezúttal viszont hallgattam egy kedves moly-társra (ezúttal is újra köszönöm az ajánlást @sirszalhasogato) és kézbe vettem ezt a fülszöveg alapján az Alien-történetekre emlékeztető sci-fit… És hogy ezúttal is azt kaptam-e, amit vártam? Hát…

…határozottan nem! Jelen esetben nem arra gondolok, hogy tetszett-e a történet vagy sem, hanem arra, hogy nehogy megtévesszen titeket a fülszöveg! Én valami véres, vérengzős, öldöklős, horrorba hajló eseményláncolatot vártam, amikor az ember megakarja hódítani a jogos tulajdonának vélt bolygót a csúnya és rossz idegenektől… Na hát erről szinte szó sem volt. Ellenben egy nagyon jó kis összegzése ez a könyv annak, hogy mi a baj azzal, ha az ember istent játszik… Egyszerűen nem látunk annyira előre, hogy lássuk tetteink súlyát. Tisztában kellene lennünk azzal, hogy vannak dolgokat, amiket nem vagyunk képesek irányítani: nem tudunk fejlődést felgyorsító vírusokat kordában tartani, nem lehetünk biztosak abban, hogy azok az elvek a helyesek, amiket követünk, nem tudhatjuk, hogy a mesterséges intelligencia miként hat majd ki ránk vagy az életünkre a jövőben és hol lesz a határ közte és köztünk.

Amik rettenetesen felháborítottak, azok a könyvben szereplő emberek, mert hát ilyenek vagyunk… Tökéletes tükör ez a könyv az istenkomplexusunkról, arról, hogy előbb támadunk, aztán kérdezünk és hogy egyáltalán mindenre az első reakciónk a harc, a háború. Rengeteg olyan tulajdonságot vonultatott fel, amivel egyszerűen képtelenség volt azonosulni. Tökéletes példája volt ennek az elméletileg pozitív főszereplőnk, a klasszicista Holsten karaktere, aki inkább csak nem akart tudomást venni bizonyos dolgokról, mert kényelmesebb volt neki az, hogy semmit sem tesz… Nem ismerős valahonnan ez a hozzáállás? (“Pusztul világunk, de hát én egyedül úgyse tudok semmit se tenni, akkor mindegy is.”)
Az ebből következő, illetve ehhez szorosan kapcsolódó megoldása tetszett viszont magának a befejezésnek. Az terraformált bolygón uralkodó faj, amelynek elméje már rég meghaladta az emberét, lehetőséget biztosított egy másfajta nézőpontra, hiszen a túlélésre és a saját fajunk fennmaradására nem a másik faj kiirtása a legcélravezetőbb megoldás… A befejezés lett az egyik legjobban kivitelezett rész szerintem a könyvben.

Viszont meg kell említenem a negatívumokat is. Nagyon érdekes volt a nézőpontok váltakozása, de elképesztően idegesítő volt, hogy pár oldal után, amikor a legérdekesebb és legizgalmasabb vagy épp legfontosabb esemény közepén voltunk, akkor átváltott a másik helyszínre. Értékelem a hagyományos értelemben vett függővégeket, de ezek jelen esetben sokszor nem adtak lehetőséget a dolgok mélyebb megismerésére. Ráadásul gyakran több év(tized)et ugrott át a szerző egy-egy jelenetnél. Emiatt, főleg az elején elképesztően untam és utáltam azokat a jeleneteket, ahol nem az emberekről volt szó. Egyszerűen érdektelenségbe fulladt számomra az egész és nem voltam túl motivált a további olvasásra.

Ezúttal nem avattam kedvenc szereplőket sem. Szinte mindenki esendő volt és képtelen voltam bármelyikükkel szimpatizálni. A tudományosság tekintetében pedig most kivételesen nem éreztem úgy, hogy biztos elméleti alapokon nyugodna a gyakorlat. Nem is várom el mondjuk, hiszen nem értek hozzá, de van, amikor látszik, hogy valaki jól tud erről “hazudni”. Jelen könyvnél nem éreztem ezt teljesen, az értékéből ennek ellenére nem volt le.

Összességében tehát egy nagyon izgalmas témát boncolgató, ám kicsit döcögősen induló és néha nagyon lassú folyású regény Az idő gyermekei. Mindenképp ajánlom elolvasásra, hiszen ezt a könyvet vagy nagyon szeretik, vagy nagyon utálják, így minden esély megvan arra, hogy ti az előbbiek közé fogtok tartozni. Én azt hiszem valahol a kettő között vagyok jelen pillanatban. Szóval hajrá és nyugodtan írjátok meg, hogy ti mit gondoltok róla!