Lyndsay Faye: Jane Steele

“Egyes tragédiák gúzsba kötnek minket, akárcsak a hazugságok; a fájdalom és keserűség láncaival tekerednek körénk, s fel sem fogjuk igazán, mennyire megbéklyóz bennünket a múlt, amíg meg nem lazul rajtunk a kötelék.
Más tragédiák felszabadítanak minket.”

Vélemény:

Az átdolgozott klasszikusok számomra furcsa állatok. Kicsit mindig tartok tőlük, hiszen az eddigi életem legmeghatározóbb könyves élményeit jelentették az eredeti művek, ezért nem is olvastam aztán túl sokat végül az átiratokból, hátha elmaradnak minőségben tőlük vagy épp meggyalázzák az adott klasszikust magát. Hiába hát a megnyerő borító, eleinte Lyndsay Faye könyve, a Jane Eyre inspirálta Jane Steele is hasonló érzéseket váltott ki belőlem. Attól a pillanattól kezdve, hogy tudomásomra jutott a várható megjelenés, napokon keresztül csak mérlegeltem, s mint egy különös tárgyat, újra meg újra körbejártam, megpiszkáltam, de végül mégis úgy döntöttem, hogy adok neki egy esélyt és meglátjuk, mi sül ki a dologból. Az ambivalens érzéseim ellenére is azt kell mondanom, hogy cseppet sem bántam meg végül a döntésem…

 

A Jane Eyre vázára felhúzott történet középpontjában ezúttal Jane Steele áll, aki sok tekintetben hasonlít az ihletőjéül szolgáló hölgyeményhez, ám egy nagyon fontos dologban különbözik tőle, mégpedig abban, hogy az ő kezéhez vér is tapad. A kuzinja ellen elkövetett gyilkossága után önkéntes száműzetésre kényszeríti magát egy nevelőnőket képező bentlakásos iskolába, ahonnan újabb holttestet hagyva hátra az útja végül Londonba vezeti… Itt értesül arról, hogy gyermekkori otthona és vélt öröksége új tulajdonos kezébe került, bizonyos Mr. Charles Thornfieldéba, aki épp nevelőnőt keres nevelt lánya számára, s hogy kipuhatolja a megváltozott viszonyokat, jelentkezik is az állásra. Az új, egzotikus háztartás azonban nem csak a keleti fűszerek illatától, de súlyos titkoktól is terhes… Jane ezeknek igyekszik utánajárni, miközben egyre közelebb kerül a ház urához is, a mogorva és titokzatos Mr. Thornfieldhez… De vajon remélhet-e boldogságot valaki, akinek a múltját ennyi vér szennyezi?

Mielőtt elmerengenénk ezen a költői kérdésen, térjünk vissza a könyv elejéhez. Mint már többször is említésre került, az egyik legnépszerűbb Charlotte Brontë regény szolgált alapul a történethez. Amiben mégis különbözik a kötet egy átlagos átdolgozástól, az az, hogy a Jane Eyre maga is szinte szerves részét képezi a Jane Steele-nek. Főszereplőnk kedvenc könyvéről van ugyanis szó, amit a cselekmény előrehaladtával rendszeresen említ, idéz, olvas és amelyet gyakran összevet a saját életével. Hiába volt ötletes ez a fajta megoldás, a végeredmény mégis kicsit sutának hatott számomra, főleg a görcsös hasonlítgatások miatt, hiszen hiába vont többször is párhuzamot az eredeti művel, a legnyilvánvalóbbakról soha nem tesz említést, így például az iskolai éveiről, a postára lovaglásról és a balesetről, illetve a legnyilvánvalóbbról, Mr. Thornfield nevéről, ami pontosan ugyanaz, mint a hely, ahova Jane Eyre nevelőnőnek szegődik. Ezeken a hasonlóságokon egyszer sem ütközik meg, ezért hiteltelenné és feleslegessé váltak számomra ezek a részletek, csak valami olyannak, amit mindenképp bele akart szuszakolni a szerző azért, hogy bizonyítsa, ez igazából tényleg más lesz, mint a Jane Eyre… Erre szerintem nem is lett volna szükség, mert enélkül is gond nélkül megállta volna a helyét a történet, ráadásul olvasás közbeni izgalmas játékká válhatott volna az ismerős részek felfedezése.

 
Amire viszont az első oldalaktól fogva kíváncsi voltam, hogy Faye mennyire tudja majd hozni kortárs regényében azt a stílust és hangulatot, ami a klasszikus romantikusok sajátja. Az elején úgy éreztem, hogy működni fog majd a dolog, de aztán kezdett egyre komorabbá, kevésbé szentimentálissá válni a történet, ráadásul a cselekmény maga is az átlagnál jóval fordulatosabb irányt vett, ami szintén tett róla, hogy inkább a mai kor támasztotta irodalmi igényekre reagáljon. Részben már az arany pötty is előrevetíti azt, hogy nem feltétlen egy könnyed limonádét fogunk majd olvasni, éppen ezért nem is állt végül rosszul neki ez a fajta változtatás. A végeredmény egy modernebb és frissebb, akciódúsabb regény lett. Ha feltétlenül hasonlítani akarnám amúgy valamihez, akkor engem sokkal inkább a 2017-es Tabu sorozatra emlékeztetett, ami szintén a 1800-as évek Londonjában játszódik, kellően sötét és piszkos, nem finomkodik semmivel, ráadásul a Kelet-indiai Társaság is jelentős szerepet kap benne, csak úgy, mint a Jane Steele-ben. (Ha esetleg nem láttátok a sorozatot, akkor mindenképp ajánlom, mert zseniális!)A fordulatokra visszatérve kicsit bővebb magyarázattal is szolgálnék. A konfliktust nem csak a gyilkos múlt és annak a szerelemmel való összeegyeztethetősége adja, hanem Charles Thornfield múltja is (legalábbis részben). Ez is ismerős lehet az eredeti művet olvasóknak, de Lyndsay Faye ezúttal egy meglehetősen hatalmasat csavart a cselekményen. Thornfield háztartása ugyanis szikh alkalmazottakból áll, illetve nevelt lánya maga is indiai származású, s ennek köszönhetően a probléma forrása is a másik kontinensen gyökerezik, mely aztán kihat az angol földön élő szereplőinkre. Az egzotikus és mégis kezdetben idegennek ható környezet, illetve az Indiában játszódó részletek nagyon szépen belesimultak a történetbe, Faye alapos utánajárásának köszönhetően pedig végig hihető is maradt ez a szál. Számomra rengeteg újdonsággal szolgált amúgy a szikhizmusról, mint vallásról, amiről nagyjából semmit nem tudtam korábban, s mondanom sem kell, hogy a befejezés után jómagam is utánaolvastam kicsit a témának.

Anélkül, hogy sok mindent lelőnék a cselekményből el kell mondanom, hogy a már említett Kelet-indiai Társaság és az Indiában történt események közötti kapcsolat végül a romantikát csak mellékszereplővé tette a krimi műfaja mellett. A kötet utolsó harmadában a bűnügyi jelleg érvényesült inkább, ami viszont nem lett erőssége a könyvnek, mert noha felpörgette az eseményeket és izgalmassá is tette a befejezést, a szokásos kliséelemeket sajnos nem tudta levetkőzni. Nem fejteném ki részletesen, de olyanra gondoljatok, mint hogy az utolsó pillanatban rájön a főhős a megoldásra, például a gyilkos kilétére (itt más a “rejtély” egyébként), aki aztán meg akarja akadályozni, hogy lelepleződjön, de végül mégis csak pórul jár… Ettől persze nem lesz rossz a regény, csak ne várjunk túl nagy meglepetéseket a befejezés kapcsán.

Végül rátérnék arra, amiről leginkább szerettem volna írni, ugyanis mindenkinek kicsit magyarázkodva beszéltem a könyvről, amikor kérdezték, hogy éppen mit olvasok. Furán néztek rám, amikor idéztem a fülszöveget, miszerint Jane Eyre-átirat és a főszereplő egy sorozatgyilkos… És mikor azt kérdezték tőlem, hogy milyen maga a könyv, akkor sem tudtam egyenes választ adni. Hiszen a főszereplőnk egy gyilkos… Adott egy jó elképzelés és vele egy különös helyzet, amiben nem sűrűn volt részem. (Bár belegondolva A Széthullott Birodalom-trilógiában is valami hasonló jellemmel találkozhatunk, azt a sorozatot pedig egyenesen imádtam…) A lényeg, hogy nem tudtam hogyan viszonyuljak Jane-hez és a múltjához, nem tudtam, hogy szimpatizálhatok-e vele vagy sem, s végül csak azt vártam, hogy a cselekmény segít majd elhatározásra jutnom ennek eldöntésében.
Őszintén szólva… nem segített. 🙂 Az nyilvánvaló, hogy az őt gyerekkorában ért trauma hatására torzult el az énképe annyira, hogy gyilkosként gondoljon magára és emiatt érezhesse magát felhatalmazva még több gyilkosság elkövetésére. Valójában olyan emberek halálát okozta mindig, akik amúgy nem voltak szentek, sőt… de akárhonnan is nézzük, ez minden esetben önbíráskodás, ráadásul a legkegyetlenebb fajtája. Úgy vélem nem vagyunk istenek és egyáltalán senkik, hogy más életéről döntsünk, legyenek akármilyen romlottak… Persze egy más korról beszélünk, más szokásokkal, ahol az igazságszolgáltatás még gyerekcipőben járt, így nekem sincs tisztem megítélni a helyzetet. Jane a többi szereplőtől feloldozást kap, engem viszont azóta is gondolkodásra késztet…

És hogy végeredményben mit is gondolok a Jane Steele-ről? Noha végül nem egy újabb klasszikust kaptam, mégis jól szórakoztam az új megvilágításba helyezett történeten. Még ha nem is volt tökéletes, az egyedi szálak és újfajta nézőpontok, valamint a karakterek közi dinamika tett arról, hogy egy percre se unjam. A szabadabb, kevésbé konzervatív látásmódnak köszönhetően merész újítások is helyet kaptak, a jól kidolgozott mellékszereplők pedig igazi üde színfoltot jelentettek az olyan regények világában, ahol legtöbbször csak mint vázlatok, díszletelemek tűnnek fel a színen. Csak annyit mondok, hogy meg kell ismernetek nektek is Szárdár Szinghet, Mr. Thornfield jobbkezét és tudni fogjátok, miről beszélek! Szóval bátorítanálak titeket az olvasásra, legyetek nyitottak és ha tehetitek, nyugodtan írjátok meg ti is nekem a véleményeteket! Kíváncsi vagyok rá! :))
 
A kötetért köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak!

Kedvenc idézetek:

(…) az emberek nem tehetnek arról, hogy milyen a természetük. 
– Arról viszont tehetnek, hogy mit cselekszenek a természetük hatására, bármilyen legyen is.”
“Olyannyira közelről látjuk saját magunkat, hogy gyakran nem tudjuk megfelelően felmérni önnön értékeinket.”
“(…) egy férfi nem követhet el annál nagyobb baklövést, mint hogy figyelmen kívül hagyja egy nő megérzését.”
“(…) tevő, cselekvő emberek vagyunk, s ezzel óhatatlanul együtt jár, hogy elszenvedünk sérüléseket életünk során. Csakis azért fohászkodhatunk, hogy találjunk magunknak szerető társakat és barátokat, akik segítenek befoltozni a sebeinket, s akiknek cserébe mi is segíthetünk gyógyulni.”
Történeteket mesélünk idegeneknek, hogy a bizalmukba férkőzzünk, történeteket mesélünk a szeretteinknek, hogy magunkhoz láncoljuk őket, történeteket mesélünk saját magunknak, hogy elűzzük a démonjainkat. Amikor az igazat mondjuk, gyakran érzéketlenek vagyunk; amikor hazudunk, gyakran kedvesek próbálunk lenni. Bármi is történjék, mindig történeteket mesélünk, és rejtélyes tehetségünk van hozzá.”

Eredeti cím: Jane Steele
Nyelv: magyar
Fordította: Komáromy Zsófia
ISBN: 9789634572886
Eredeti megjelenés: 2016.
Magyar megjelenés: 2018.
Kötésmód: puhaborítós
Oldalszám: 584
Kiadta: Könyvmolyképző

Fülszöveg:

Jane Eyre alakja újragondolva bátor, hősies sorozatgyilkosként.Jane Steele, az érzékeny árva előbb gonosz nagynénje és erőszakos kuzinja karmai között szenved, majd egy kegyetlen iskolában, ahol küzdenie kell a puszta túlélésért, amíg el nem menekül Londonba, kínzói holttestét hátrahagyva.
Miután éveken át bujkál a törvény elől, és közben hátborzongató „utolsó vallomásokat” ír a felakasztottak nevében, Jane izgalmas hírekre bukkan egy újsághirdetésben. A nagynénje meghalt, gyermekkori otthonának pedig immár új ura van: Mr. Charles Thornfield, aki épp nevelőnőt keres.
Jane mindenáron ki akarja deríteni, vajon nem ő maga-e a birtok jogos örököse, így álnéven elnyeri az állást, és megtudja, hogy Highgate House-t bámulatosan furcsa új lakók foglalták el: az igéző, de epés Mr. Thornfield, a szikh háborúkat megjárt katonaorvos, valamint jóindulatú, szikh főkomornyikja, Mr. Szárdár Szingh, akinek közös múltja a ház urával mintha sokkal bonyolultabb és sötétebb lenne, mint amilyennek feltüntetik.
Ahogy Jane egyre több vészjósló bepillantást nyer kettőjük erőszakos történetébe, és beleszeret a mogorva, tragikus sorsú Mr. Thornfieldbe, szörnyű dilemmával néz szembe: vajon övé lehet-e a férfi – testestül-lelkestül, minden titkával együtt – anélkül, hogy felfedné előtte a saját gyilkos múltját?

Szatirikus románc a bűntudatról, önazonosságról, a jóságról és a hazugságok természetéről.

Szólj hozzá!

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük