Lakatos István: Mesék az ágy alól

Tegnaphoz képest pontosan egy évvel ezelőtt jártam meg az első pécsi képregénybörzét, ahol nagyon erősen vissza kellett fognom magam, nehogy ész nélküli költekezésbe kezdjek számos standnál. Persze üres kézzel nem jöttem el, ekkor szereztem be ugyanis többek között a Saga 1. kötetét, valamint a Képtelen történetek, másvilági meséket, amelyről korábban egy meglehetősen hosszú recenzió is felkerült blogra. Mindezeket azért emelem ki, mert a most következő kötet egyike volt azoknak a képregényeknek, amelyekre akkor nagyon csorgott a nyálam, de megvenni már sajnos nem tudtam. Ráadásul a Mesék az ágy alól szintén a Chameleon Comix, vagyis gyerekkori nevén Kaméleon Komix kiadványa, így hát nem kellett hosszan győzködnie Szűcs Gyulának, a kiadó fejének, illetve a kötetek szerkesztőjének, hogy mondjak igent az olvasására.Őszintén szólva még mindig nem érzem úgy, hogy otthonosan mozognék a képregényes világban, noha legalább a hazai piacot igyekszem szemmel tartani és képben lenni az újdonságokkal. Részben ennek is köszönhető, hogy nem teljesen ismeretlen számomra Lakatos István művészete. Bár azt közel sem mondhatom, hogy minden művét olvastam már, ugyanis jelentős hiányosságaim vannak, de a Mesék az ágy alól lapjain már ismerősként üdvözöltem a megismert stílust. A kötet, ahogyan az már a borítón is olvasható, egy kisebb gyűjtemény, amely nagyjából tíz év alkotásaiból válogat, javarészt korábban publikált művekből. Persze, ez nem minden… Ami szerintem igazán izgalmassá teszi ezt a képregény-válogatást, azok a rövid bevezetők a történetek elején, amelyek kissé fellebbentik a fátylat az alkotás folyamatáról és egy pillantást engednek vetni magára az ötletek fogantatására és a szerző emlékeire, valamint gondolataira az adott epizódokról.

Mindettől, illetve a történetek hangvételétől (és bizonyos esetekben maguktól a szereplőktől is) nagyon személyessé válik a kötet. Visszatekintve a korábbi olvasmányaimra, nem rémlik, hogy olvastam valaha is olyan könyvet, aminek minden lapján ennyire átütne a szerző személyisége. (Eltekintve persze az önéletrajzi könyvektől, de az más tészta… :))

A képregények nagy része amúgy rendkívül sötét és nagyon borongós, már-már depresszív néhol. Ezzel alapvetően pedig nincs is gond, de az tény, hogy megfelelő hangulat szükségeltetik hozzá, ami nekem most nem volt meg. Így rögtön az elején szíven is ütött A kis gyufaáruslány története, majd nem sokkal odébb Csáth Géza Fekete csönd című novellája alapján készült alkotás rántott le magával a megjelenített feneketlen sötétségbe. Mint fuldoklónak egy korty a tiszta levegőből, olyan volt a Vasárnap című kis szösszenet, egy édes mese az öreg Istenről és a csintalan fiáról, valamint a Szűcs Gyulával közös koprodukció, a B.E.S.T.I.A., amely egy igazán színes, vicces-vidám sztori a varázslényeket és szörnyeket rejtő Budapestről.

A személyes kedvencemet külön is megemlíteném, mert az egyik legelképesztőbb alkotás a kötetben egyértelműen a Miserere homine – Ember irgalmazz! címre hallgató képregény. Ez az iszonyatosan izgalmas ötlet a sci-fi, vagyis a tudományos-fantasztikum világát célozza és a műfaj sajátosságait a keresztény vallás aspektusából vizsgálja. Az ábrázolás (és anyaggyűjtés) itt elképesztően aprólékos, a szerző saját bevallása szerint is több napnyi munka áll egy-egy képkocka mögött, ami egyrészt zseniális, másrészt pedig még nagyobb méretért kiált, mert néha szinte elvesztek a részletek az események sűrűjében. Szó, mi szó: imádtam és akár regény formájában is vevő lennék erre az ötletre… Egészen biztos az első olvasók között lennék.

Természetesen a Lencsilány és a Kisgömböc mellett sem mehetek el szó nélkül. A mostanáig hiánycikknek számító, kultikus magyar képregényünk, a Lencsilány önálló műként 2010-ben “látta meg a napvilágot”, s 2019. decemberében végre megkapta a második kiadását. Az ő, valamint a Kisgömböc története mondhatni egy új fejezete a népszerű képes novellának, ami hasonlóan keserédes véget ér, mint a többi szösszenet a kötetben.

Lakatos István művészete kapcsán gyakran elhangzik az a kijelentés, hogy alkotásai a rendkívül egyéni stílusáról ismert Tim Burtont idézik, ami első pillantásra helytállónak is tűnhet. Az biztos, hogy a filmrendező zseni műveit kedvelők értékelni fogják Lakatos István művészetét is, de ha jobban belemerülnek majd az általa megálmodott történetekbe, hamarosan rájönnek, hogy a felszín alatt egy merőben más világ tárul majd a szemük elé, ahol látványos kiviláglik majd az a sajátosság is, ami megkülönbözteti a két alkotót egymástól.

A helyzet az, hogy az értékelésem végére érve már csak egy(-két) dolgot kell ünnepélyesen megígérnem, mégpedig hogy még több képregényt olvasok, még több hazait és nem utolsó sorban sort kerítek a Lencsilányra is. A rövidségük és a borongósságuk ellenére ugyanis van valami megkapó ezekben a történetben, amik miatt még többet akar belőlük az ember. Remélem hamarosan sort keríthetek rájuk!