Ian Livingstone: Allansia bérgyilkosai

Ha olyan embert kerestek, aki szívesen lép ki olvasmányok terén a komfortzónájából, akkor bizony jó helyen jártok. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az alábbi bejegyzés, amely a régi idők nagy sikerű Kaland, Játék, Kockázat sorozatának legújabb darabját, az Allansia bérgyilkosait mutatja be. Tudjátok korábban ritkán kaptam könyveket, így ha lehetőség adódott  rá, akkor bármit a polcomra raktam. Így kerülhetett fel rá Steve Jackson és Ian Livingstone egy másik ismert játékkönyve, A Haláltalizmán is. Évekig kerülgettem, néha levettem, belelapoztam, majd félreraktam, aztán végül sosem került elolvasásra, máig ott árválkodik a polcon… Pontosabban máig ott árválkodott, ugyanis nemsokára helyet kap mellette az Allansia bérgyilkosai, Livingstone legújabb kötete. Nem hagyhattam ki ugyanis a lehetőséget, hogy ennyi év után belekóstoljak egy számomra eddig teljes idegen műfajba. Kíváncsian vetettem hát magam a lapok közé…Szinte fel sem ocsúdtam a szabályok okozta sokkból, amikor is fogadásból egy szigeten találtam magam egyedül… előreláthatólag harminc teljes napig. De hát nincs mit tenni: “harcra fel, győzni kell!”, ahogy a népszerű (filmes) mondás is tartja, így hát fogtam a ceruzám, a radírom és a dobókockáim és megkezdtem utazásom Allansia veszélyekkel, szörnyekkel és bérgyilkosokkal teli földjén…

A könyv eleje egy kisebb pánikot is hozott magával, ugyanis fogalmam sem volt ezeknek a könyveknek a használatáról. Azt hittem az oda-vissza lapozgatás jelenti az egyetlen különlegességét a kalandválasztós könyveknek, de tévedtem. Előkerestem hát a rég nem használt dobókockákat és megpróbáltam megemészteni a sok új információt, ami a játékmenetet vázolta. Ha valaha is játszottatok számítógépes játékokkal, akkor nem lesz számotokra sem teljesen ismeretlen a szabályzat, hiszen az alapok hasonlók. Különböző pontszámok határozzák meg a karaktered, úgy mint életerő, ügyesség és szerencse, amelyeket a kockákat dobva kapsz majd meg, illetve különböző tárgyakat is gyűjthetsz, amiket felhasználhatsz a kalandozásaid során, amikor is túl kell élned a birodalom szörnyeivel való találkozásokat és meg kell vívnod az elkerülhetetlen csatáidat. Ezeket a kötet hátuljában kell vezetned, szóval ha rögeszmésen ódzkodsz bármiféle könyv összefirkálásától, akkor javaslom, hogy már előre készíts magad mellé egy lapot.

Miután megtettem a szükséges előkészületeket, neki is álltam a saját kalandomnak. Amennyire tartottam az elején a történet minőségétől, végül annyira pozitívan csalódtam. Valójában ez egy elég jól megírt kalandregény, amit szerintem a leírások tesznek igazán érzékletessé. Egyáltalán nem esett ugyanis nehezemre egyetlen szituációba sem belehelyezkednem, illetve a lapozgatás sem vett el semmit az élményből. Tartottam tőle, hogy megszakításoktól darabossá válik majd a történet és hogy az egyes kitérők nem fognak belepasszolni a történetvezetésbe. Tudjátok, úgy mintha egy puzzle darabkát rossz helyre próbálnátok bepasszírozni, de végig gördülékeny maradt a cselekmény és nem estem ki egyszer sem a szerepből. Ami nekem valójában sok volt és sajnos ez a könyv esetében nem jó hír, azok éppen maguk a kalandok. Lényegében két lépést nem tudtam úgy megtenni, hogy ne támadott volna rám valami szörny vagy épp a címszereplő bérgyilkosok egyike. Ettől olyan érzésem volt, hogy mindegy mit csinálok, hiába bandukolok az egyenesnek hitt utamon, mégis bombaként hullanak rám megállás nélkül a különböző életveszélyes elemek, amik egy idő után fárasztóvá és unalmassá váltak… Természetesen amúgy még nem sikerült a könyv végére érnem. Meglehetősen béna vagyok és többször sikerült a “Kalandod itt véget ér.” mondatig eljutni, de semmi esetre sem adom fel és igyekszem a végére érni…

Minden illusztrált kötet esetében szeretek szót ejteni a rajzokról is, így ez a most sem maradhat el. Főleg azért sem, mert a kötetet eredetileg illusztráló Robert Ball grafikáit egy igazán tehetséges, magyar képregényrajzoló, Balla Krisztián alkotásai váltották. A finom, meseszerű, ám részletgazdag képek mindamellett, hogy megalapozzák a játékélményt és megteremtik a kellő fantasy hangulatot, igazán egyedi ízt adnak a kötetnek.

A nosztalgiafaktor egészen biztosan garantált azoknak, akik a Kaland, Játék, Kockázat könyveken nőttek fel. Ha viszont őszinte akarok lenni, akkor engem nem talált meg magának ez a műfaj. Lehet, hogy még próbálkoznom kellene más kötetekkel is, de a célközönség egészen biztosan nem én vagyok. Mindenesetre jól szórakoztam és bár a kalandom vagy egy tucatszor véget ért már, tényleg nem szeretném feladni. Úgy érzem, hogy lassan ráérzek a dolgok ízére és biztos vagyok benne, hogy a végén egy élményekben gazdag, kerek egész történet lesz majd a jutalmam. Megyek is lapozgatni tovább… 😉